A pokol angyala

Zsúfolt szoba. Fülledt meleg. Színkavalkád. Kandalló. Fa. Díszek. Mézeskalács illat. Halk jazz zene. Papírcsörgés.
A karácsony kihagyhatatlan kellékei, vegyülve azzal a boldogsággal, melyet érezhetnek az emberek, mikor a család összeül a nagy eseményre.

Nekem nem volt családom, mégis azokban a percekben tökéletesen otthon éreztem magam, amikor egy barna hajú lány átnyújtott nekem egy kis dobozt.
- Boldog karácsonyt, Sue! - azzal a nyakamba ugrott, mire elterültünk a karácsonyfa tövében, a puha, vajszín szőnyegen. Felnevettünk.
Ritkán nevettem, mert általában nem volt olyan örömben részem, ami e fajta tettre késztetett volna. De az a gyors birkózás, amit véghez vittünk a padlón, néhány párna segítségével őszinte örömöt keltett bennem.
Cathleen Leah Wood számomra olyan volt, mint egy testvér, habár teljesen más sorsban részesültünk, de szinte annyira hasonlítottunk legbelül, mint az ikrek. Volt, hogy mindent szinkronban csináltunk, de fejeztük már be automatikusan egymás tetteit, mozdulatsorait is. Ez volt az egyetlen, de annál értékesebb kincsünk.
- Na bontsd ki! - bökött a csomag felé, miután felültünk eredeti pózunkba, visszadobtuk a párnákat a kanapéra és megigazítottuk gyűrődött ruháinkat. - Na, gyerüüünk! - óbégatta hatalmas mosollyal az arcán.
- Jól van na - csitítottam és szorgosan elkezdtem boncolgatni az ajándékcsomagot. Egy hófehér, csipkemintához hasonló díszítésű, krikszkrakszos doboz volt, átkötve egy vörös szalaggal. Így könnyű dolgom volt. Elkezdtem boncolgatni a masnit, melyet néhány helyen segített a ragasztó, de végül diadalittasan, tépetlenül sikerült világra szülni az ajándékot.
Mikor megláttam a lélegzetem is elállt.
- Jaj, ne. Nem fogadhatom el. Ez nagyon drága és viszonozni se tudom - mutattam a Samsung Galaxy 3 típusú telefon tartójára, melyen a készülék mása és annak termékbemutató információi álltak. Soha életemben nem volt telefonom, de nem volt kellő hiúságom, hogy elfogadjam a mobilt, habár gyönyörűen festett.
- Tudod, hogy minden évben költünk el egy jó kis összeget, amivel a károsultak, rászorulók segítéségre lehetünk. Most te voltál a kiválasztott.
Végül addig - addig csacsogott, hogy belém fojtotta a szót és mindketten jól jártunk.
Az ő ajándéka persze ennél jóval olcsóbb volt. Cally Taylor új könyvét vettem meg neki, mely A mennyország várhat címet kapta. Már régóta tetszett neki a kötet, de valamilyen oknál fogva nem merte megvenni. Most az összekuporgatott pénzemből vettem hát meg és őszintén reméltem, hogy örül az ajándékának.
A másik dolog, amit őszintén reméltem, hogy kitárul a nappali ajtaja, hűs szellő fut végig a szobán és a folyosón át megérkezik a szőke hajú, borostás agglegény, a 19 éves Andrew Gartner. Vártam, s mint egy gyerek, a fiú csomagjára, majd az ajtóra pillantottam boci szemekkel, oda - vissza, de csoda nem történt.
Tudniillik, amikor megszülettem azonnal árvaházba kerültem és most, végre karnyújtásnyira volt a lehetőség, hogy megszökhessek onnan, a bátyám adta lehetőséggel. Andrew, igaz, csak nemrég lépte át a 18- at, lehetőség és pénz híján kénytelen volt feladni az álmait. Részben értem is tette, hogy minél hamarabb magához vehessen és megmenekülhessek abból az istenverte nevelőotthonból, ahonnan egy fránya felnőtt sem volt képes örökbe fogadni.
De ez a terv sem ment simán, hisz Drew külföldre ment, katonaként, hogy minél nagyobb összegre tegyen szert és megteremtse az adoptálás alapvető feltételeit. Immáron 1 éve nem láttam, sőt már két hónapja egy nyamvadt levelet, válaszlevelet sem kaptam tőle, pedig én írtam. Írtam és hittem, mint a gyerek a mesékben. De már hinni se tudtam igazán, mert az árvaházi évek pokollá tették az életem, megfosztva a remény ajándékától.
- Hiányzik, ugye? - szólalt meg Cathy, amikor az asztalon lévő bézsszínű dobozra pillantottam, megint.
- El sem tudod képzelni mennyire - sóhajtottam. - Tudod, amikor megírtam a levelet, hogy jöjjön el ma este, szentül hittem, hogy megtörténik ez az icuri - picuri csoda, de már nem is remélek - a padlót vizslattam. - Tudod, ebben az a legrosszabb, hogy egy kilátástalan helyzetben élő tini vagyok, aki szülő híján szinte mindent egyedül old meg. Másnak a legnagyobb problémája, hogy Pradat, vagy Guccit vegyen, míg én se apámat, se anyámat nem ismerem, akik, ha minden igaz meghaltak. A bátyám nincs itt, nem jött el értem és mélyen remélem, hogy nem menekült el és hagyott cserben. De ha meg is tette, bízok abban, hogy még él - suttogtam és a könnyek versenyfutásban megindultak az arcomról. - Az árvaház maga a pokol, a zsémbes banyákkal együtt, ahol még dolgoznom is kell, mert már elértem a 15 - öt. Plusz ott van a gimnázium. Örülök, hogy kihúzom, vagy, hogy egyáltalán beengedtek egy árvát oda és hogy segít rajtam az állam. De elegem van belőle. A saját lábamra akarok állni, s ehhez nem elegendők az iskolai korrepetálások, vagy a diákmunkám a Tiffany Sports Lounge büféjében, mert ebből éppen csak kihúzom. Csak egy kis segítség, hogy ne tűnjek ki az elit sznobjainak, hogy ne szúrjam ki a szemüket, és hogy ne piszkáljanak, mint szegény Miranda Wollst - felszipogtam, miközben továbbra is a padlót bámultam. - Szóval se családom, se pénzem. Márpedig, ha a sikeres tanulmányokat és a táncot tovább akarom vinni kell egy bizonyos keret, amiből kiindulhatok, hacsak meg nem szerzem a tánc ösztöndíjat az egyetemre. De vajon ki is tudná állni az egyetem egyéb költségeit? Senki - monotonon beszéltem és egy pillanatra sem néztem Cathy szemébe. - Egyáltalán, ha művészeti egyetemen akarok tovább menni, meg kell nyernem a Life Dance országos versenyt, de kétlem, hogy lenne hozzá tehetség..
- Shh - szólt közbe a házigazda. - Hidd el, több tehetséged van, mint bármelyik átlagos tinédzsernek - s közben magához szorított.
Gyengéden ellöktem magamtól és szembefordultam vele.
- Úgy nézek én ki, mint aki viszi is valamire? - letöröltem az arcom és fújtam párat, hogy rendszereződjön a légzésem. - Se pénz, se család, se tehetség.
- De barátaid vannak. Gondolj arra, mi mindent hozhatnak a barátok és a sors véletlenjei?
Elhallgattam.
- Eddig mindig hittem a sorsban, a szerencsében és az efféle zagyvaságokban, de eddig egyik badarsággal sem jártam jól. Hülyeség az egész - pöfékeltem, mint egy durcás kislány.
- Jó vagyok, de nem egy angyal, követek el bűnt, de nem vagyok ördög. Csak egy kislány vagyok a nagyvilágban, aki próbál találni valakit, akit szerethet - emelte fel az arcom Cathy és rám mosolygott, miközben idézett.
- Mi ez a badarság már megint? Mostanság, vagyis már kb 1 éve, olyan baromságokkal jössz elő, mintha te lennél Szűz Mária, vagy tudja ki a franc. Angyalmániád van? - felkacagtam, ő meg enyhén elpirult.
- Ez Marylin Monroe, teee - nevetett velem, majd rám ugrott, s egy újabb párnacsata következett. A következő percben, meg már ittam a tejet az asztalnál ülve és Cat párolgó, ínycsiklandozó finomságokat, mézeskalácsot hozott esti menüként. Imádtam azt a nyalánkságot, habár az árvaházban nem sok lehetőségem volt ilyet szerezni, sőt. Ott még a karácsonyt is elég gyéren tartják, így tudtam kilógni. A szilveszter meg már nuku. Apropó, árvaház.
- Lehet, hogy jövőre nem lesz hol laknom - mondtam, miközben elpusztítottam egy télapó szerű fazont.
- Hmm? - teli szájjal körülbelül ennyit tudott kinyögni Cat, mire újra elismételtem neki az iméntieket. - Miért? Még nem leszel nagykorú. De ugye nem zárják be az árvaházat? - döbbenten meredt rám.
- Háát - halványan elmosolyodtam -, nagy eséllyel bezárják, de lehet, hogy hamarabb elküldenek engem, mivel abban a légkörben már túlkoros vagyok.
- Ezt honnan veszed?
- Amikor a főnevelőnőhöz tartottam, hallottam, hogy az állami kirendelt pasassal csevegett erről. Hallatszott a hangján, hogy örül, hogy megszabadul tőlem - vigyorogtam. - Sosem volt felhőtlen a viszonyunk, de a festékbomba, amit két napja robbantottam betette a kaput. Hát szobafogságra ítélt, megmentve attól, hogy végigszenvedjek egy unalmas, kornyikálós, szikár Szentestét. Így is - úgy is ki akartam szökni - vigyorogtam. Cathy hallgatta a mondókám egy darabig, aztán megszólalt.
- És kicsit sem rémít meg, hogy hova raknak át? - tekintete kissé szigorúba csapott át.
- Ami azt illeti aggaszt, de egy ótvaros csatornában is jobb, mint ott - jegyeztem meg és belekortyoltam a tejbe, mint egy macska.
Ezután egy kis csend következett. Vártam, hogy Leah majd anyásan felháborodik, hogy legyek jó kislány, mert félt, hogy messze kerülök tőle, de semmi. Pedig számítható volt és mégsem. Teljesen furának találtam a helyzetet.
Na jó, nem ez volt az első alkalom, hogy Miss Wood furán viselkedett. Amint említettem, körülbelül egy éve pálfordulást hajtott végre. Vagyis, inkább jobb szó az, hogy megváltozott. Hisz ő volt az az anyás, vigyázó, óvó teremtés, aki igazából nagy bajkeverő volt, de ő gondolkozott a legjózanabbul. Nos ezek az angyali tulajdonságai nem változtak, de sokkal magabiztosabb és vallásosabb lett. Nem tudtam kiszedni belőle a valós indokot, de még mindig aggasztott, hogy miért lett ilyen szentlélek. Kételkedtem benne, hogy a macskája halála törte meg. Annál nyomósabb indok kellett.
- Majd ez még kiforr - mosolygott bátorítóan. - Akkor áll még a szilveszteri ajánlat, hogy átmegyünk Richardsonékhoz?
Bólintottam.
- De előtte el kell intéznünk pár dolgot a gyermekotthonban. Emlékszel? - gonoszan elvigyorodtam.
- Áwh, remek. Egy kis bajkeverés. Csak mi ne keveredjünk bele - kacsintott.
Sóhajtottam, melybe beszökött egy ásítás is. A faliórára pillantottam, mely már 11-et ütött. Megittam az utolsó korty tejet is és elraktam pár mézeskalácsot a válltáskámba, melyet itt - ott már csak az én igénytelen varrásom tartott össze.
- Meg kell mondjam, kedves volt a szüleidtől, hogy áthívtak és, hogy a vacsora után kettesben hagytak - mosolyogtam mézédesen.
- Ugyan már. 10 éve, minden karácsonykor megköszönöd - vigyorgott, majd miután felálltam, átölelt.
- Számomra ez fontos - enyhültem meg egy pillanatra és búcsúzóul megpusziltam. Cathy azonnal rám terítette a kabátomat. Magamra tekertem a sálat, beburkolóztam, a sapkát is felhúztam, elraktam az ajándékaimat és összeszedtem a csecse- becséimet, s indulásra készen baktattam a folyosón át a bejárathoz.
- Mondd meg a szüleidnek, hogy puszilom őket és még egyszer köszönök mindent! És ne haragudjanak, hogy csendesen mentem el. Nem akarom megzavarni őket az emlékek felidézése közben - beszéltem, miközben kitártam az ajtót.
- Rendben. Minden jót! Szeretlek, drága Sue - azzal megint átölelt. Kiléptem a hóeséssel vegyített fekete éjszakába, mely a zord, fagyos, magányos hangulatában elég rémisztő volt, de már eléggé hozzászoktam. - Vigyázz magadra! - szólt utánam a barátnőm, miközben a talpam alatt már ropogott a hó. Visszanéztem, egy szívbéli, boldog mosolyt küldtem felé, aztán elindultam a nemlétező otthonomba.
A Szent Antal Gyermekotthon, St. Paul városának kissé elhagyatott részén lapult és elég közel feküdt Cathy otthonához, ezért nem kapkodtam a lépteimet. Nyugodtan sétáltam végig az Aurora Eve-n, elrévedeztem az éjszakában és arra gondoltam, hogy Andrew merre kószálhat.
Igaz, még csak egy tinédzser lány voltam sok problémám volt, hisz alapvetően az életem egy szemétdomb volt és én csak egy kicsinyke légy voltam rajta. De hittem. Letagadtam, mégis hittem, hogy egyszer megtörténik a csoda, ha már magamnak se vallottam be.
El akartam jutni az egyetemig, talán ez volt a legfőbb vágyam, de oly sok akadály állt előttem, pedig az volt a sikeres lét titka.
Bárhogy is, az én életem csupán holmi száműzetés volt, hisz kevés öröm leledzett benne, de igyekeztem meglátni mindennek a szépségét.
Az igazság az volt, hogy nem illettem ide, hisz a lelkivilágom teljesen mást sugallt. Persze a kívülállósságom nem csak a nyomorult létemen alapult, hanem sok más, fontos dolgon is. Átlagban mások voltak a céljaim, mint egy normális embernek és más életstatisztikát alkottam. Valahogy mindig úgy éreztem, nem itt van az otthonom. Már csak magamból fakadóan sem. S valahogy ez, a belső üresség, az otthontalanság, álmodozóvá tett, de az álmok úgysem válnak valóra, nemde?
Így az üresség jelenléte a semmibe űzte minden vágyam, s szinte céltalanul tengtem a világban. Nem sok miden tartott életben, csupán az akarat.
Álmosan sóhajtottam, ahogy szambáztam a pihék rengetege közt. A házakban égtek a villanyok, ahogy az utcán is, s a nagyobb méretű ablakokon át meg lehetett pillantani a karácsonyfát és a körülötte szaladgáló gyermekeket. Könny szökött a szemembe, de igyekeztem elrejteni azt. Sosem tudtam igazán, milyen lehet egy karácsony. Sokszor elképzeltem a napot és a szüleimet, hogy minden rendben.
Reggel betölti a házat a finom sütemények szaga. Én felkelek, a nagy baldachinos ágyamból és bevágtatok a bátyámhoz. Ráhuppanok az ágyára, kiáltozva, hogy "Karácsony reggele van!", édes kacajjal vegyítve a mondatot. Aztán lerohanok az emeletről a konyhába, ahol édesanyám, Susan Gartner reggelivel vár, s egy csókot nyom az orcámra. Édesapám, Stephen pedig egy viccel lép be a hóeséssel teli külvilágból, a míves bejárati ajtón át, s a kellemes reggel megkívánása után, ő is megpuszilja a fejem búbját és a kandallóhoz vágtat, hogy megrakja a kandallót, némi fával a nappaliban.
Hhm.. Igen, ezek voltak az én messze tűnő ábrándjaim, melyek egyre gyorsuló tempóban emelkedtek a messzeségbe, ahogy neszt hallottam az N Mackubin St Streeten. Már közeledtem az árvaházhoz, hisz elhagytam a templomot, melyből gregorián muzsika szólt, s a főúton haladtam tovább. Ahhoz a szakaszhoz értem, ahol fák, bokrok, giz- gazok nőttek be mindent és egy romos épület állt a jobb oldalán. A másikon egy üres telek állt. Elhaladtam a felfutó növényzet kilógó födele alatt, s megláttam az árvaházat. De más vonta el a figyelmem: a romos ház pislákoló ablaka.
A gótikus épület, valaha egy gazdag família tulajdonában állt, még az újkor tájékán épülhetett, ám mostanra szellemek lakták - úgy hírlik.
A kóróval benőtt kerítés, mely lugashoz hasonlított, egy kitépett ajtót rejtett, amin át gyorsan beszökkentem. Soha nem járt itt senki és nem hittem, hogy a polgármester éjnek évadján jött felmérni a suhancok által okozott károkat. Inkább azt hittem, vagy legalábbis reméltem, hogy Michaelék törtek be, mert még a szünet elején tervezgették.
A romos épület rémisztő volt, úgy egymagában, hisz, amint beléptem a dzsuvás kerítésen túlra csak elszáradt növényeket láttam, meg néhány burjánzó parlagfüvet, amelyek átláthatatlan  dzsungellé változtatták az udvart. Ráléptem a macskaköves járdaszerűségre és a fénnyel telített ablak alá rejtőztem és meghúzódtam.
- Itt az ideje cselekedni! - hallatszott egy rideg, száraz, öreg férfihang. Eléggé betojtam tőle, s magamban megállapítottam: "Ezek nem Michaelék, sőt, még nem is a polgármester, talán valami bűnszervezet tagja lehet a pasas? De csak nincs egyedül, vagy a gazfickók magukban beszélnek?" Hát nem.
- A lány év végén, december 31.-én tölti a 16- ot - hallatszott újból az ismeretlen szava. Megdöbbentem.
- Onnantól kezdve nagyobb a hatalma, mint bárki másnak Isten nyájában - szólalt meg egy másik
- Mit kell tennem, hol keressem? - immáron egy fiatal fiú hangja hallatszott.
- Egyszerűen megölöd - csendült fel egy kéjvágyó nő, kinek mondata kacajba fulladt.
- Mit beszélsz, Lilith? - mordult rá az első férfi. - Először férkőzz a bizalmába, majd hozd el nekünk, de ha nem terv szerint alakulnak a dolgok, egyszerűen csak végezd ki. Úgyis gyenge még - fondorlatos hangszínen szólalt meg az egyik idősebb. Én csak nyeltem egyet és próbáltam épp ésszel felfogni a hallottakat.
- A lényeg egy és ugyanaz - harsant fel újra a lány, becsmérlően.
- Lilith, maradj most csendben! Inkább koncentrálj a felkészülésre! Készítsd fel eme ifjút a feladatra, hisz ezért hívattunk ide! - szólalt a másik öreg némi szigorral. - Egyébként az árvaházban találod! - tette hozzá mellékesen.
Elakadt a lélegzetem, szinte alig kaptam levegőt. A táskám koppanással landolt a földön, s pár cucc kiborult belőle. Felkaptam azt, amit bírtam, bedobtam a tatyóba és kutyafuttában elkezdtem sprintelni. Hallottam még a nő hangját:
- Valaki hallgatózott! Kapjuk el! - s újra felvinnyogott, mint egy eszelős r*banc.
Szaladtam, rohantam át az udvaron, kissé bukdácsolva, egyeneset ki az útra. Hallottam, ahogy a romos ház ajtaja kicsapódott, de én rohantam  az árvaházig, vissza se néztem, s a bokrok, melyek a romhalmazház kerítést fedték, segítségemre voltak, elrejtettek, takartak.
Bemásztam az árvaház vaskapuin, s huppanással értem földet, aztán rohantam a hátsó udvarba. Fel a tűzlépcsőn, ablakrácsot le, ablakon be, ablakrácsot vissza, s már a szobámban is voltam. Ez volt a titkos kis cselem: a megbütykölt vasrács. A bugyuta pisisek, meg a vad tinik miatt volt felszerelve, mint amilyen én is voltam. De megszereltem a rácsot, így szimplán le lehetett venni, az ablakot kinyitni meg karikacsapás volt. Ez adott egy kis magánszvérát, meg az, hogy az első emeleti szobám kulcsát kiloptam a nevelőnők irodájából, s volt egy másolatom. Így nehezen tudták megnézni, hogy bent vagyok- e.
Lehuppantam az ágyamra, mely rögvest az ablaknál terült el, s fehér huzat borította, kényelmes fekvőhely volt. Az ablak alatt az ágy végénél, volt még egy kicsiny radiátor, mely így, a tél folyamán kellemesen melegített. Baloldalt az ágy mellett rögvest a fal húzódott az ablakkal, míg jobb oldalt egy íróasztal székkel, majd azon túl egy darab kinyithatós szekrény állt. Ezen a falrészen pár könyvszekrény díszelgett a falon, s azzal szemben, radiátorral határolva L alakban fekvő ajtó feküdt, mely most is gondosan kulcsra volt zárva. Kevés magánszoba volt a házban, mivel a kicsik legtöbbször együtt aludtak. Plusz a szponzorunk által pár szobát - köztünk az enyémet is - felújítottak, habár még mindig rohadt börtön szaga volt.
De persze mindez mellékes volt, hiszen sokkos állapotban ültem az ágyon, az asztali lámpa fényénél. Magam elé meredtem és kicsit remegtem, míg újrajátszottam a jelenetet a fejemben.
- Meg akarnak valakit ölni.. - suttogtam, s beleremegett a hangom. - Miért mentem oda? Miért kellett pont akkor vakmerőnek lennem? A francba - sóhajtottam, míg újra és újra felderengtek az emlékképek. - Ennek fele sem tréfa - fújtattam stresszel átvegyülve. Végiggondoltam minden mondatot, minden szót, majd a dátumot és a lakhelyet idéztem fel. Szemeimbe félelemmel vegyült könnyek szöktek, suttogó hangom is elcsuklott.
- Meg akarnak ölni engem!